Az előkészületeken és a visszaszámláláson túl vagyunk, összepakolva elindultunk végre a reptér felé. Hosszú időszakon vagyunk túl, mert közel egy évet csúszott az utunk, de úgy gondolom hálásak lehetünk, hogy összejött ismét egy koreai út, mégpedig nagyjából úgy, ahogy elterveztük. Szerettünk volna egy pár napos kitérőt Puszanból Oszaka-Kiotó-Nachi vízezés körre, izgalmas programokkal, hisz önmagában a Kansai reptér is érdekes (nekem), mert egy szigetre épült, Kiotó meg adja magát, a Nachi vízezés pedig csodálatosnak ígérkezik. Mindezt egy kedvenc kis kei kabrióval szerettük volna, egy Honda S660-nal. De ne rohanjunk ennyire, egyrészt ez MÉG várat magára, másrészt Koreáról szól ez a bejegyzés.

Május 16.

Bár a kisebbik autóval kellett mennünk, beférünk így is szerencsére, kutyák a boxban, csomagok a hátsó ülésen, mindenki biztonságban. Az előirányzott időben sikerült elrajtolni, irány első megállóként a kutyapanzió. Nyitás előtt tíz perccel odaértünk rendben, a négylábúak úgy pattantak ki és rohantak be, mintha hazaérkeztek volna :) (hálátlan dögök :D ). Robogtunk tovább, mert még a repülő indulásáig is volt program, csontkovácshoz voltam bejelentkezve, amíg ropogtatott, addig Ancsi bevásárolt ezt-azt egy nagy üzletben. Szerencsére nem volt semmi komoly dolog, de már nem ártott meglátogassam a kínzó embert :) . A Cargo dombra idén nem jutottunk ki a repteret megelőzve, de annyira nem is volt tervben, inkább laza legyen a program, de ne kelljen rohanni. A parkolóba is időben érkeztünk, gyorsan kidobtak Ferihegyre, majd álltunk be a sorba feladni a csomagokat. Itt már a tülekedő koreaiakra kicsit morcosan néztem, de írjuk a fáradtság számlájára :) . A biztonsági vizsgálaton szintén tolakodó koreaiak. Szerencsére az ellenőr vette a lapot és előre vitt minket a sorban, jó fej volt, az élet apró örömei :) . A vizsgálaton túl, a nagy aulában vártuk, hogy kiírják melyik kapuhoz kell menni. Bőven volt időnk, szeretem, ha a menetrend szerint mennek a dolgok, innen már nem rajtunk múlnak.

Legalább Ancsi stílusosan öltözött :)

Rutinosan megvártuk, míg majdnem mindenki beszáll a gépre és csak akkor indultunk meg a kapuba, minek a sorban állni, ha addig ülni is lehet. Az egyik kapitányunk is ott ült mellettünk, valami videót nézett, elég laza volt :) . Mint belsős infóból megtudtuk, oktatójárat is lesz, így bőven volt pilótánk a nagy 787-9-esen. Beszállva, Ancsinak volt pár perc klausztrofóbiás tünete, ezt jeleztünk a légi utaskísérőknek, ők egyből a szárnyaik alá is vették tündérien, s az egyik srác időről időre jött hozzánk, szóval tartani a tíz és fél óra alatt. Nagyon közvetlen, jó fej volt, innen is üdvözöljuk, ha olvassa :) . A LOT-nál nagyon sok magyar van a legénység között és ez hazafele is szerencsés volt, de megint ne rohanjunk előre. 

Nagy volt a forgalom a repülőpályán 10km magasan

Május 17.

Időben megérkeztünk az incheoni reptérre, rengeteg a mi szemünknek kevésbé ismert festésű óriási gépmadár közé, főleg ázsiai és amerikai légitársaságok voltak ezek, jó volt csemegézni a szemeimnek. Beléptettek minket az országba, most nem volt ellenőrzés, hogy hoztunk-e bűnös almát, mint két éve :D . Felvettük a batyukat és célbavettük a reptéri gyorsvonatot a belvásorba.

Itt már vagy 24 órája nem aludtam (a repülőn sem ment)

A közvetlen vonat gyorsnak mondható a Szöül vasutállomásig, kb. 1 óra a menetideje, de a reptér a nyugati részén van a városnak, a tengerben egy nagyobb szigeten és egészen a belvásorba kell bevigyen minket. Persze a klímát minusz negyvenkét fokra állították, Ancsi még a pulcsit is felhúzta. Átszálltunk a metróra, pár megálló és a felszínre is mehettünk végre. Olyan dél körül járhattunk és mellbevágott a forróság, de jól esett, ezt vártuk egész télen (is). Az első szállásra igyekeztünk, a megállótól kb. egy km-re, de az N Seoul torony lábánál, ami meg egy hegyen van, így a “hegymászást” nem úsztuk meg. Mivel korán érkeztünk, a szoba nem volt készen, de a cuccokat ott hagyhattuk. Kicsit felfrissítettük magunkat és nyakunkba vettük a várost. Myeong-dong annyira nem volt ismerős nekünk, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy alaposabban szemügyre vesszük. Látszott, hogy a túristákra épül javarészt, mert rengeteg “nemveszünkmegmindenszart” típusú bolt volt, s olyan árakon, ami máshol kb. a fele. Legalábbis mi ezt tapasztaltuk. Csak nem bírtuk ki, elsétáltunk Insa-dongba (ez a kedvenc kerületünk) és megkerestük a csirkés helyünket, de sajnos zárva volt. Viszont pár sarokkal odébb találtunk egyet az utcára néző erkély jellegű terasszal, zseniális volt.

A szállásra visszatértünk, aludtunk kicsit és estére újból nekindultunk a városnak, hisz ezért jöttünk, nem aludni. A  császári palota kapujáig meglátogattunk egy buddhista templomot is, s a lampionfesztivál utolsó napjaiban érkeztünk, gyönyörűen fel volt díszítve.

A templom kertjében lévő hatalmas fa a lampionokkal körülölelve

Innen már nem messze volt a palota kapuja, amolyan kötelező jelleggel egy kép erejéig mentünk arra, be sem mentünk, mert két éve körbejártuk az egészet éjjel és nappal is.

Innen halad dél felé az egyik hatalmas főút, ahol most a járdán valamilyen olvasást reklámozó rendezvény volt, rengeteg könyv volt kirakva, babzsákokal, sátrakkal, hangulatos volt így este és tele is voltak emberekkel, bár mi is találtunk párat, amibe belehuppantunk (könyvek nélkül).

A kép olyan, mint én, tök életlen, de a lényeg látszik, plusz a háttérben a kapu

A fent említett sátrak

A mai (fél)napot kimaxolva elindultunk hazafelé, reggel várnak az új kalandok.

Május 18.

Próbáltunk időben indulni, mert mindent is látni kell :) . Első megálló központi városfal keleti része volt, amit kissé nehezen találtunk meg, de szép volt, bár (mint nagyjából minden) amiket a neten láttunk képeket, a valóság a nyomába sem ér. De mint mondtam alapvetően szép volt és az úton is a szépet próbáltuk meglátni, az meg akadt bőven, főleg, hogy részben egy erdei parkon vezett keresztül az út.

A google térképén a bejelölt helyeink közül ez volt a legkeletibb Szöülban, teljesen normális, hogy innen a legnyugatibb következett :D . De egyébként a döntés azért volt, hogy a szállástól a legtávolabbiakkal kezdjünk, majd onnan haladjunk a közeliek felé, úgy jobban látjuk, mennyi idő marad “üresen”, ha esetleg valamit még be akarnánk iktatni. Szóval a következő a szöüli botanikus kert volt, amit Dávid barátom ajánlott a figyelmünkbe, innen is megköszönve, mert gyönyörű volt a kültéri park és a beltéri kupolás része is. Ez már belépőjegyes volt, s szinte már hiányzott a pénztárnál a koreai előrenyomulás. Egy mamikának nagyon sürgős volt gyorsan bejusson, hogy utána a beléptető kapu után állhasson a tűző napon :) . Rengeteg kertészeti remekművet láttunk, én nem értek hozzá, de kétségen kívűl szépek voltak.

Bambuszok. Szinte olyan, mint a mi kertünkben :D

A rózsakapura felfuttatás még folyamatban

A rózsám a rózsák közt :)

A kinti szekciót végigjártuk, iszonyatos meleg volt, pedig ez még csak május közepe, mi lehet itt nyáron? Sebaj, a benti rész következett, ahol szintén nem volt hideg, de a sok folyónak, meg párásításnak hála, nem volt olyan megerőltető.

Innen Gangnam negyed következett, de a híres Gangnam szobrot kihagytuk, két éve megnéztük, lényegében egy darab fém, mellette megy kivetítőn a videóklipp végtelenítve és ennyi. Semmi extra, viszont a mögötte lévő utcában meghúzódik egy ideiglenes tárlat jelleggel egy hatalmas parkolóházon számunkra kedves festés, amit magyar fiatalok alkotak a Liszt intézettel közösen, a Rubik kocka ötvenedik évfordulójára. Sajnos pár reklámmolinóval elcsúfították, de a lényeg látszik.

Ha már itt voltunk (és két éve azt hallgatom hogy a K water helyett utolsó nap annó ide kellett volna jönnünk inkább :D ), benéztünk az óriási könyvtárba a COEX mallban. Persze itt is valamelyest csalódás volt, mert hittünk a neten keringő kiretusált, photoshopolt képeknek. De erre is igaz, hogy azért szép volt, viszont nem annyira WOW, mint ahogy vártuk. Úgyhogy itt is lőttünk pár képet és gyerünk tovább.

Mivel a busz Myeon-dong zsúfolt részén tett le minket és vacsorához közelítettünk, az utcai árusokat szinte végigkóstoltuk. Persze ők sem az olcsóságukról voltak híresek, de egyszer élünk és most vagyunk itt, ki kell próbálni amit lehet. A korndog és a csirke kihagyhatatlan volt, de mellé, hogy biztosan jól lakjuk Taiyaki croissant is vettünk, persze nutellásat. Úgy rémlik ezen kívűl csilis és babos biztosan volt (egyes infók szerint ez utóbbi is elég finom). Amolyan palacsintaféle töltött desszert. Csak ajánlani tudom.

Hazafelé azért a boltba be kellett ugrani, hogy igyunk valamit, s Ancsi a Kozel fagyit nem tudta ott hagyni. Persze a sörhöz semmi köze, csak a márka, de elmondása szerint finom volt.

Május 19.

A tervezett utolsó napunk Szöülban. Nagyon messzire nem akartunk menni ezen a napon, kezdésnek felsétáltunk az N Seoul toronyhoz, kis karidó meglegyen, bár reggel Ancsi felfutott oda (hát kemény csaj, na). Egy nagy domb tetején van az erdő közepén, rengeteg túrista, kiránduló és bringás kedvelt helye.

Mi az északi oldalról közelítettük meg, hisz ott laktunk, érintve a felvonó alsó megállóját és ott kezdőtött az igazi emelkedő, az erdőbe érve. 

Végig a lépcső mellett ilyen burkolatú lámpák voltak, sajnos este nem mentünk vissza megnézni

Ahogy haladtunk felfele, egyre jobban fáradtunk, viszont egyre szebb látvány tárult a szemünk elé. Rengeteg kis kilátópont volt menet közben is, de nyilván a legjobbak fent voltak a torony közvetlen közelében.

Lépcsőből nem volt hiány :)

Végre fent a toronynál

Kilátás az északi oldalra

Mivel két éve már voltunk fent, ide se mentünk fel, de a délelőtti séta az kimondottan jót tett, s annyira nem is volt nagy tömeg fent, még a vasárnap ellenére sem. Igaz a városnéző busszal is fel lehet jönni ide, emeletes buszokkal, amik felső szinte nyitott, elég vagány. A toronytól elindultunk lefele a másik oldalra a dombnak, ahol egy ösvényt találtunk valami speciális növénnyel ami a légésre jó hatással van. Biztonyára így volt, végigjártuk. Visszamentünk a torony tövébe, majd az autóúton lesétáltunk, ahol rengeteg sebességmérő kamera volt, meg tábla, leginkább a bringásoknak, hogy lassan menjenek, viseljenek sisakot, ne igyanak, ne mobilozzanak.

Megkerestük a városba leérve az előre kiszemelt várfal maradványát ezen az oldalon is, volt ahol a járdán jelölték, hogy ott volt, de egy szakaszon szépen felújítva várja a túristákat, meg egyáltalán a bámészkodókat.

Érdekes kontraszt a régi fal és a modern épületek

Nagyjából a délelőtt el is ment, megebédeltünk, majd visszatértünk a szállásra pakolni, mert szortírozni kellett, mi az ami nem kell a bringatúrára és mit kell magunkkal vinni. Az előbbieket el kellett vinni a céghez ahol béreltük a bicókat, mert elküldték előre, s fel tudtuk venni a gépsárkányokat az indulás előtti napon. Így tudtunk pár órát nyerni a hétfői szakaszon.

A hazafele vezető úton bepillantást kaptunk szó szerint testközelből a koreai közlekedés világába, főleg bringás szemmel. Hát nem egyszerű, az autósok nagyon vigyáztak ránk, ez elképesztő volt európai szemmel, viszont hol a bringaút fent a járdán ment a fejetlen gyalogosok között, hol kitereltek az úttestre, hol sehol nem volt semmi, aztán találd ki mit akarsz, de épségben hazaértünk. Lefürödtünk és volt még estére egy elengedhetetlen találkozónk az egyik (talán barátomnak tudhatom) pilótával, akivel anno Palermóban sem jött össze a bandázás. De most a bolygók együtt álltak, mindenki egy helyen volt, így este egy kifőzdés vacsira össze tudtunk futni szerencsére. Nagyon jót beszélgettünk, sokat mesélt a repülésről is. Aztán ugyan még záróra előtt voltunk, de a dolgozók kinéztek minket rendesen, így jobbnak láttuk, hogy menjünk, pláne, hogy Geri korán kel, a másnapi gépet viszi vissza Budapestre.

Az elmaradhatatlan szelfi

A bejáratnál is még sokáig időztünk (legközelebb a Wiener Schnitzerre több idő kell Geri!), de aztán mindenki elindult a maga útjára. A szálláson várt még minket az össze és bepakolás a zsákokba, meg a feltöltődés a hosszú útra, másnap pedig a négy folyó bringaút első szakasza, plusz egy 45km-es felvezetés, ami a városból a 0. km-ig tartott a tengerparthoz. De ez a következő bejegyzés témája lesz.

Elég messziről indítom a sztorit, valahol másfél évvel ezelőtt Szöulban az utolsó napunkon eldöntöttük, ide még visszatérünk. Hogy nyomatékosítsuk az elhatározást, kiverekedtük magunkat a városból Incheon szélére, ahonnan a Szöul-Puszan bringaút kezdődik és mellette a hivatal, ahol meg lehet vásárolni a hozzá való útlevelet. Útlevél egy bringaúthoz, bringázáshoz? Igen, 2012-ben építették meg a 633km-es utat több “mellékúttal” együtt a négy folyó kerékpárutat, amely nagyjából a folyók mellett halad, útba ejtve rengeteg szállást, étkezési lehetőséget és ami a bringásoknak kellhet, plusz az útlevél miatt pecséthelyeket. Régi telefonfülkéket használtak fel erre a célra, szerintem zseniális ötlet. De hogy miért jó telepecsételni egy útlevelet? Amellett, hogy egy életre szóló élmény szerintem, bizonyos utak teljesítése után az útlevelet bemutatva, belepecsételve lehet igazolni, hogy végigtekerte az ember és némi pénz ellenében (ezek után) meg lehet vásárolni a megfelelő medálokat, amik szerintem szintén életre szóló emlékek.

Az útlevél és a mellé kapott térkép

Az útlevél belül

Szóval ezt így elterveztünk nagyjából másfél éve, tavaly szerettünk volna eljutni, de az élet közbeszólt, így áttoltuk idénre, de most már csak öt nap van vissza, így az izgatottság a tetőfokán van :D . Ez volt az alap ötlet, ami köré építettük fel az egész utazást, ami 2,5 hét lesz. Érkezés után pár nap Szöulban csavargás, konkrét helyekkel, majd egy hét bringával átszelve a félszigetet Szöulból Puszanba. Onnan az eredeti terv az volt, hogy pár nap pihenés után átrepülünk Osakába, a híres Kansai reptérre kiváncsi lettem volna. Ott is pár napot töltöttünk volna a környéken, de ezt kihúztuk és inkább Puszánból autóval bejárjuk a környéket, s Daeguból vonatozunk vissza Szöulba az utolsó pár napra.

Bringákat egyszerűbbnek láttuk bérelni, mint sajátokat vinni, pedig nyilván ahhoz van szokva az ember, stb., de találtunk egy boltot, aki bérléssel is foglalkozik, plusz Puszanból vissza is szállítják a bicajokat és igény szerint ami nem kell csomag, ott lehet hagyni a boltban a bringák átvételekor és elküldik utánunk a puszani partnerboltba. Mondhatni fullos szolgáltatás a messziről jött embereknek (akik bármit mondhatnak, haha). Árban is teljesen jók, kb. annyi, mint a bringáknak a repülőjegy és akkor nem kell a dobozokkal, összerakással, szétszedéssel bajlódni, meg kerülgetni mindent az egész út alatt. Jó, aki csak bikepacking módon akarja felfedezni az országot, annak lehet jobb a saját, de mi ezen kívűl még rengeteg helyet akarunk megnézni, főleg tömegközlekedve, s így ez nekünk jobb. Szöulban és Puszanban is maradt bőven látnivaló, amit legutóbb kihagytunk, de vannak olyan helyek is, ahova vissza akarunk menni. Mint említettem, vannak fel nem fedezett vakfoltok az országban, amit mindenképp meg szeretnénk nézni, a google mapunk tele van pinekkel :) . Persze a google map tök jó, viszont Koreában nem működik az útvonaltervezés, csak a tömegközlekedés része, marad a Naver vagy Kakao map, de ott meg csak a koreai nyelv játszik, úgyhogy érdekes lesz a tájékozódás, leginkább majd a bérautóval :D . Sebaj, szeretjük a kihívásokat.

Erre a maradék öt napra még akad azért tennivaló, mit kell vinni, összepakolni valamennyire, milyen ruhák kellenek, mit kell még addig kimosni, milyen elketromos kütyük, töltők kellenek, össze kell szedni mindent, de leginkább a gondolataimat. :)

(Ui.: az utazás alatt meglátjuk hogy tudom dokumentálni, igyekszem minél sűrűbben)

Egy spontán jött utazás volt március közepére Milánóba, de azért kb. 1-1,5 hónappal elötte le kellett szervezni, márcsak hogy repülőjegy és szállás is jusson. Az előzménye a dolognak, hogy az egyetlen kedvenc keresztanyumék a nagy vizen túlra szakadtak pár évtizede, s találkozni velük nem sok alkalmunk van. Ők nem nagyon tudnak hazalátogatni, mi meg hozzájuk. De az internet világában a kapcsolatot azért szerencsére tudjuk tartani, újságolták, hogy Olaszországba mennek konferenciára, hát mondom valahogy csak elevickélek oda, másnem stoppal :D . Jó, nyilván azt nem vállaltam volna be, de az autó és a repülő voltak képben csak. De mivel az előbbivel több mint 7 óra és 650 km csak egy irányba lenne az út, ezért hamar elvetettem, főleg, hogy Bécsből a Ryanair naponta megy és 15-re oda, 16-ra vissza potom 46 euróba került. Így péntekre kértem egy nap szabit, megvettem odafelére Lambachból a reptérig a vonatjegyet, s mivel jó előre egy konkrét útra vettem, így az is csak 20 euró volt. Visszafelére nem mertem megvenni, hátha késik a gép, vagy bármi közbejöhet. Odafele csak Linzben kellett (volna) átszállni, de indulás előtt pár héttel jött sms, Wels és Linz között pályakarbantartás van, pont az én vonatom nem fog ott közlekedni. Mivel másikra nem lehetett áttenni, megbeszéltük Ancsival, munka előtt eldob Linzbe, aztán bemegy dolgozni fél hétre. Ötkor elindultunk, fél hat után kicsivel oda is értünk és csak potom két és fél órát kellett várnom, de ez a nap nagyban erről fog szólni, ez van. A hajnali órákban érdekes kómás arcokat lehet látni a váróban, volt aki a földön feküdt, volt aki három széken egyszerre. Nem sokkal a miután én odaértem, a biztonsági emberek fel is ébresztették őket, hogy ugyan már, ha lehet emberi módon aludjanak egy széket elfoglalva. Valamivel nyolc óra után kis késéssel befutott a Railjetem, felpattantam rá és robogtunk is. A kalaúz vagy háromszor is elment mellettem, rám is nézett, de nem kérte a jegyem. Pedig elég érdekes fejem volt, hisz a repülés, meg egyáltalán az utazás mindig ünnep számunkra és olyankor mint a kisiskolások, előtte éjjel szinte alig tudunk aludni :)

Azt hiszem a kép önmagáért beszél, nem tudom inkább ijesztő, vagy rémisztő :D

A bécsi reptér volt a vonat végállomása és a mérnökök zseniálisan oldották meg, a terminál alatt áll meg a vonat, mint egy metró, csak fel kell menni a mozgólépcsőn és a check innél van az ember szinte. Mivel csak egy hátizsákot vittem, feladni nem kellett semmit, irány a boarding. Kicsit akadozva, elég lassan, de bejutottam, nem mintha nem lett volna vagy négy órám várni az indulásig. A délelőtt amúgy is ment a levesbe, gondoltam az a jó, ha rászámolok bőven, hátha késik a vonat többet, vagy bármi előfordul. Szerencsére a bécsi reptér elég emberbarát, rengeteg a konektor és tudtam a powerbankokat és a telefont is tölteni, a wifiről nem is beszélve. Aztán mivel fapadossal mentem, a leghátsó kapuk egyikénél volt a beszállítás, de kicsit szerencsétlen módon, mert a milánói és római Ryanair járatok egymás melletti kapunál, kb. 5 perc különbséggel voltak. Nyilván előttem egy csaj ezt be is nézte és nem értette, a kapu miért nem fogadja el a QR-kódját, hát mert ő Rómába akart menni :D . Jó, kis közjáték kellett, no para, mindenkit megvár a gép. Mindkettő. Szerencsére tartottuk a menetrendet, a kiosztott slotba is belefértünk és hajrá. A hajnali hideg és köd már szerencsére elmúlt, bár felszálláskor nem volt tiszta a levegő, sebaj. A kiírt 1,5 órás menetidőt sikerült leredukálni 1 óra 5 percre, de hát péntek volt, “jobb láb a gázon, bal a jobbon” :) .

Valahol az Alpok felett, nem sokkal a landolás előtt

Gyorsan kijutottam a kis reptérről, a gyorsbuszt is hamar meg lehetett találni a parkolóban. Persze egyből megütötte a fülem a magyar beszéd, két srác már a sorban állt, megkérdeztem őket, ez megy a belvárosba, azt mondták remélik igen, na mondom akkor együtt tévedjünk el. Szerencsére jó buszra szálltunk fel, a pályán hasított is (itt már biztos voltam, hogy jobb, hogy nem kocsival jöttem :D ), aztán a városba érve lassult a tempó. Még így is kb. 50 perc alatt a vasútállomás mellett voltunk még öt óra előtt kicsivel. A rokonsággal abban maradtunk, tudom tartani a fél hatos randit a dóm előtt, úgy, hogy nekik nincs internet, majd úgyis megtaláljuk egymást. Míg oda nem értem nem is volt félelmem, csak amikor szembesültem a péntek esti irdatlan embertömeggel, kicsit megdöbbentem. Még azt írtam nekik, ha kések ne aggódjanak, de 5:26-ra odaértem. Igaz szedtem a lábaim és csak menet közben fényképeztem a várost. 

Van egy hangulata, meg kell hagyni

A haditervem az volt, hogy a téren a lépcső (kb. 4-5 fok) tetején kémlelem a teret, lassabban haladó párokra vadászva. Nem sok sikerrel, na akkor bővítsük a látómezőt, megfordultam, hát a dóm aprólékos homlokzatát kémlelve ott álltak. Odalopóztam mögéjük és meg sem szólaltam, de hamar megfordult keresztanyum és fülig érő mosollyal a nyakamba ugrott. Rövid terv készítése után megindultunk vacsorát vadászni. Végül egy kis mellékutcában kötöttünk ki, ahol az utcán az étterem vélhető főnöke csapott le a járókelőkre a maga olasz temperamentumával, de végülis elérte célját, leültünk és fogyasztottunk :) . Meg kell hagyni finom is volt, sokat tudtunk beszélgetni is, hisz majdnem hat éve nem találkoztunk. Aztán ahogy elfogyott az étel, megbeszéltük a másnapi menetrendet, 9:30-as találkozóval. A dómba 11-re volt jegyünk, előtte kicsit tudunk együtt csavarogni. Mindenki elindult a szállására. Olyan nyolc után érhettem oda a kis kapszullahotelbe, amit alapból imádok, de itt Milánóban ezt nem ajánlom senkinek. A felső részen kaptam helyet, amivel nem is lett volna semmi baj, csak mivel nem volt rendesen rögzítve, lemezből készült, ezért ha az alsó szomszédom megmozdult és nekiért a falának, az nálam hatványozottan mozgott. Plusz szappan nem volt és a zuhanyzó sarkai erősen penészesek voltak. Jó, egy nap, nem a világ. Mivel én hajnali kelő vagyok, a reggelit korán bedobtam és már indultam is a városba. Szerencsére napsütéses, felhőmentes idő volt és még aludt a város is.

Világok találkozása

A parkokban volt igazán élet, sok kutyás bandát láttam már korán reggel is, de egész nap voltak falkák. Érdekes, hogy a kutyákat is lazábban kezelik (mint gondolom minden mást is) az olaszok, a parkokban egyiken sem volt póráz (nem is voltak idióták a kutyák az igaz), s ez senkinek nem is okozott gondot a járókelők közül. A belvároson átverekedve eljutottam a kastélyig, ami a dómhoz hasonlóan valami monumentális alkotás gigászi méretekkel.

Távolról a saroktornyokkal

Közelről a bejárat

A belső udvarokon áthaladva kijutottam egy óriási parkba, ahol amolyan vidámparki hangulat uralkodott az óriáskerekekkel, mini hullámvasutakkal és társaikkal, de a cél a távoli diadalív volt a másik oldalon.

A két “melléképülettel”

Közelről

A kapu mögött, a panorámakép jól visszaadja a sugárutakat is

Az idő el is szalad, elhagytuk a kilencet, iparkodnom kellett visszafele, hogy időben odaérjek a hotelba, ami sikerült is. A kastélyt inkább kikerültem, hisz világot látni jöttem, ne ugyanarra menjek már vissza. A parkban szemet szúrt egy halalmas zárt kutyafuttató, ami végulis az egyik sarka volt leválasztva. Nem túlzok vagy 500 méter hosszú és a legszélesebb részén olyan 150-200 méter széles lehetett. Na ezt nevezem tényleg kutyabarátnak, még itt Ausztriában is olyan kutyafuttatókkal találkoztam, hogy a vicc kategóriába se férne bele. Na de mint fent említettem időben sikerült találkoznunk és a dóm felé vettük az irányt, hogy megnézzük hogy is lehet bejutni. A rokonság a liftes verziót választotta, én a lépcsőket. Szerencsére az, hogy 11-re szólt a jegyünk, nem jelentett semmit, beálltunk a sorba és gyerünk. Elég komoly ellenőrzés volt a bejáratnál, mint a reptéren kb. de nem akadékoskodtak sokat. Az épületbe beérve, egyből a szűk “lépcsőházba” érkeztem, de inkább az volt az érzésem egy várban vagyok, nem dómban.

Kicsit le tudtam szakadni az előttem haladó csajoktól

Az ablakok inkább mint lőrések

Lényegében (nekem úgy tűnt) pár kanyar után fent is voltunk a tetőn. Mivel nem számoltam hány lépcső, a neten 201-et találtam, ami valóban hamar abszolválható. Újra a szabad levegőre érve szinte eláll az ember lélegzete a méretektől, amik a szeme elé tárulnak.

A “lépcsőházból” kiérve látszik igazán milyen magas is (az oldala)

Innen az út a mellékhajó tetején vezetett tovább a tér irányába, hol folyamatosan azt éreztem milyen kicsi vagyok és maga az építmény milyen hatalmas, plusz a márványok súlya valami hihetetlen lehet. 

És még innen is van bőven feljebb

Az út egészen a főbejárat fölé vezet, ahol újabb lépcsősort kell megmászni, hogy a főhajó gerincére feljusson az ember, s pár ablakon, nyíláson a térre is le lehet pillantani.

Szerencsére találtam a rácson annyi helyet, hogy nem látszódik a képen

Hiába jöttünk korán, azért a tetőn már elég sok ember volt, plusz a tornyot tatarozzák, de hát karban kell tartani az utókornak is.

A gerinc

Déli kilátást a “víztorony” elcsúfítja

Az északit meg a távoli modern felhőkarcolók

De megéri felmenni, mert a déli és az északi kilátás is elég jónak mondható végülis. Lefele szimetrikusan vezet az út a másik oldalon, de ott már mindenki csak gyalog tud lejutni egyből a dóm belsejébe, ahol szintén egyből mellbe vágják az embert a hatalmas méretek.

Körbejártuk a csarnokot amennyire lehetett, majd kicsit jártuk a várost és beültünk egy ebédre valami kis étterembe. Utána még mielőtt vissza kellett mennem a reptérre, hogy visszautazzak, egy kanyart tettünk a didadalívhez együtt, majd a pályaudvar fele indultunk. Útközben jött el a búcsú ideje is, egy kisebb kereszteződésben. Megöleltük egymást, majd ők arra, én erre. Tartalmas idő volt együtt, de ez nyilvánvaló volt, hogy rövid lesz minden szempontból, plusz nekem egy rohanás is. Háromra a buszhoz is értem, gyorsan jegyvásárlás és négy körül már a reptéren is voltam. Méretben szerintem még a ferihegyinél is jóval kisebb, de az emberekhez való hozzáállásuk is kicsit érdekes. A boardingnál még a műanyag órámat is levetette a benga biztonsági, mondom ezen ne múljon :D . Ahogy felöltöztem, nézem, ott ülnek az emberek a földön a konnektorok mellett és töltik a telefonjaikat. Hát ők már tudták amit én nem, hogy bent az egyirányú mozgólépcső után már csak fizetős töltési lehetőségek vannak. Na mondom az komoly, mert a telón a QR-kód, powerbank is lemerült, szép este jön. De aztán valami horror árú étteremfélébe pofátlanul beültem a fal mellé és ott töltöttem amit csak lehetett. Közben kikacsintottam, hogy mi újság a forgalmi előtéren, de a mi gépünk sehol, késést diagnosztizáltak. Nem okozott különösebben problémát nekem.

Egy másik Ryanair gép, háttérben az Alpok lábaival

Kis késéssel indultunk, de a hátrány nagy részét ledolgozta az orrban ülő két egyenruhás figura, úgyhogy majdnem menetrend szerint érkeztünk. Kb. 20 percet kellett várnom a vonatra, ami egészen Welsig vitt el egy szusszra, még szombat este lévén is tele volt. Olyan fél 12-re sikerült hazaérni, kellőképpent fáradtan.

Összegezve, én azt gondoltam Milánó kicsit túl van értékelve, de a dóm, a kastély, a belváros, amiket láttam belőle, még engem is lenyűgözött, viszont úgy gondolom ennél sokkal több nincs is benne. Kétségtelen, ott van a Scala, a focistadion, a monzai pálya is a közelben, szóval talán egész évben talál mindenki magának való programot. Nem tartom kizártnak, hogy Ancsival visszatérünk, de ez a jövő zenéje. Most tavasz közepe volt, állítólag ez holt szezon, de nekem már így is sok volt az ember, mi lehet itt nyáron? Így 24 órába zsúfolva nekem pont jó volt :) .

Utolsó reggel, Szirakúza. Itt már sok látnivaló nem maradt, konkrétan semmi, viszont elindultunk a reptér irányába. Útközben néztük, mit lehetne még útba ejteni, kis kitérővel akár. Az első ilyen egy part volt, de mikor odaértünk csak hatalmas kerítést találtunk, meg láncot lakattal. Aztán a google értékelésben írta valaki, ja, ha átmászik az ember, csodálatos a part, blabla. Hát azt kössz nem. Ok, a közelben egy világítótorony, na az hangulatos. … Lehetett úgy 15 éve.

Általánosságban azt vettük észre, hogy minden le van pukkanva és nem tartják karban, kár sok látnivalóért. Na jó, akkor gyerünk tovább Catania fele, de még mindig rengeteg időnk van, hát jó, nem akartuk, de időkitöltőnek jó lehet, ha megnézzük Catania belvárosát. A Dóm és környékét vettük célba, de parkolóhelyet nem találtunk rendeset, csak egy felüljáró alatt, ahova egy hajléktalan invitált be, némi (5 euró) alamizsnáért cserébe. Innen nagyjából egy fél órás kört tettünk, de elég is volt, a halpiac bűze csak hab volt a tortán, mint később megtudtuk, örülhettünk, hogy nem rongálták meg, törték fel, vagy lopták ez az autót is. Innen szinte menekültünk vissza a reptérre, útközben a kikötőben még kurvákat is láttunk, aki teheti kerülje el Cataniat nagyon nagy ívben. Mi is ezt olvastuk, de nem volt jobb ötletünk arra a pár üres óránkra. Leadtuk a kisautót, pikkpakk átvették, nem szívóztak, nem is tettünk kárt benne, a kipakolás tovább tartott, mint amíg a figura átnézte. Szererncsére a terminál nincs messze a parkolóktól, a nehéz cuccokkal nem kellett messze menni, viszont ugye több dolog is került a csomagba, amit még a poggyász feladása előtt matekolni kellett, hogy ne lépjuk nagyon túl a limitet. Akárhogy ment, ígyis 1kg plusz lett, de szerencsére nem foglalkoztak vele, viszont rengeteg innivalónk maradt, amit nem akartunk kidobni, meginni meg végképp nem tudtunk, csak szenvedtünk. Nagy nehezen bementünk az ellenőrzésen, leülni egyáltalán nem lehetett se kint, se bent, a wc-k kritikán aluliak és ez egy reptér. A kis géphez busszal vittek ki minket, hátsó ajtón a mi buszjáratunkon én száltam fel utoljára, mondom a kis utaskísérőnek, hogy jönnek ám még, azt mondja, jaj, ne, akkor nem tudunk időben elindulni, hát mondom kb. a fél gép még a terminálon van. De időben leültettek minket, mindenki beszállt, a kapitány viszont bemondta, hogy minden tök jó, csak még nem pakolták ki a gépből a csomagokat, nemhogy be a mieinket, úgyhogy késve fogunk indulni. Nem lepődtem meg az olaszok munkához való hozzáállásán, ők ráérnek, mindenki más le van szarva. A repüléssel minden rendben volt, elöl nyomták a gázkart rendesen, mert időben érkeztünk meg Ferihegyre. Eső, hideg, szél, ezek fogadtak minket, s pont ezek miatt mentünk el valami melegebb helyre, legalább egy hétre ne a télben legyünk. 

Ma Szirakúza volt napirenden egész nap. Abban maradtunk, az autó marad a helyén, mert nehéz volt jó helyen parkolót találni, megyünk gyalog, hiszen időnk van. Megpróbáltuk letudni a legészakibb látnivalókat, aztán haladtunk délnek, hogy ebédre Ortigia szigetén ehessünk egy pizzát. Első pont egy nem tervezett látványosság volt, a Neapolis archieologiai park, amit végül elengedtünk, a 14 eurós belépőjegy miatt. Egy színház, Dionűzosz füle barlang, meg romok találhatóak ott, de mivel hasonlókat láttunk, ennyit nem akartunk kiadni érte. Haladtunk tovább a talán belvároson keresztül, ahol egy érdekes épületre lettünk figyelmesek, amit meg kellett nézzünk közelebről is. A Basilica Santatuario Madonna delle Lacrime a becses neve, a formája meg nekem inkább egy jövőben játszódó utópisztikus filmből dobták volna oda a város közepére, de döntsétek el ti, mire hasonlít :)

A méreteit nem annyira adja vissza a kép, de nyomasztó volt kicsit

Meg sem álltunk, mentünk tovább a Latomia dei Cappuccini kertbe, amit google-n néztünk ki, csak az értékeléseket nem olvastuk el, hogy legalább fél éve be van zárva, ahogy néztük el is van hanyagolva, gondolom egyik hozta magával a másikat. Mindegy, ebből is tanultunk. A parton volt tervben még egy barlang, amit fentről a sétányról le tudtunk fényképezni, de ahogy láttuk, voltak szerencsésebbek, akik szervezett csónakos túra keretein belül szinte karnyújtásnyira élvezhették a látványát.

Innen Ortigia felé vettük az irányt, mondom szépen lesétálunk a part mellett és gyönyörködhetünk a tengerben. Hát nem így lett, az utca amin az utunk vezetett, hát hogy fogalmazzak, lehangoló látványt nyújtott helyenként.

Erős kontraszt volt a roskadó sorház, előtérben az élénk Vespával

Leérve a kikötőbe, erős halszag csapott meg minket, így próbáltnuk iparkodni, mihamarabb átérjünk rajta. Ortigia azon részén mentünk, amit tegnap nem láttunk, s be volt jelölve jó pár hely megtekintésre, de igazából azoktól sem voltunk úgy elájulva, de csúnyának nem mondanám. Utolsó megálló ebéd előtt a Castello Maniace talán erődnek mondanám, Ortigia legdélibb pontja. Belépőjegyes volt ez is, de nekem nagyon tetszett, az ilyen mediterrán stílusú várak, erődök mind jöhetnek :)

Az ebldet a Syracuse Cathedrallal szemben terveztük, tegnap láttuk ott, hogy van pizzájuk, hát csak jó lehet. Gondoltuk. Bár a pizza ehető volt, de a taorminaihoz és az agrigentóihoz képest sehol nem volt. A kiszolgálás flegma volt, mintha nem értenék ők sem, hogy a vendégekből élnek. Mindegy, biztos olasz mentalitás, éhen nem vesztünk, végülis finom is volt. Viszont ami nagyon bökte a csőrünket, hogy láttunk egy kérgetőt babakocsival, aki a szélső, tér felőli vendégektől egyből pénzt kért, de ami még durvább volt, hogy bejött a babakocsival az asztalok közé, előbb-utóbb elérve hozzánk is és a pincér nem hajtotta el. Gondolom ez mindennapos lehet. Ez így utolsó(előtti) napon kicsit keserű szájízt adott, de végülis túl tudtuk tenni magunkat rajta. Apropó utolsó napok egyike, felvetettem, hogy nem is ettünk igazi olasz fagyit, úgyhogy az első utunkba kerülő fagyizónál meg is álltunk. Ancsi két gombócot kért, én beértem eggyel is bőven.

A kis utcákon át hazafele vettük az irányt, mert már az erődben kellőképpen elfáradtunk és ott is ücsörögtünk egy kicsit, mert akkor jártunk olyan tíz km környékén. A fagyit lassal elnyámmogva át is értünk a szállás utcájába, megnéztük közelebbről a nagy tengerjáró hajót ami a kikötőben áll, de a hatalmas méretén kívül nem igazán volt figyelemre méltó, hiszen alapból nem szeretjük őket.

Innen pár perc alatt hazaértünk, végül 13km-rel zártuk az első etapot ma. Eléggé elfáradtunk és ma jobban átvettük a helyiek szokásait, így délután ledőltünk egy kis sziesztára, nekem sikerült is aludnom kicsit, pláne, hogy tegnap éjjel a szomszéd késő estig vagy zenét hallgatott, vagy telefonált, szóval nem sikerült igazán kipihennem magam, bár a garmin azt mondja jó minőségű és elegendő mennyiségű volt az alvásom. A pihenés után elindultunk boltba, de a környéken semmi hasznavehetőt nem találtunk, így autóval vágtunk neki az esti városnak. Waze volt a navigátorom, mondom gyerünk a legközelebbi Conadba. 3,3km, 10perc, ok. Odaérünk, hát nem Conad, hanem Coop, ok, ha már itt vagyunk benézünk. Ancsi Lime Mint Schweppest akart, mert sehol sem kapott. Hát itt sem. Ok, gyerünk tovább, de most a google navigáljon, hátha igazi Conadba jutunk. Oda vitt. A várostól távolabb egy óriási plázában volt egy superstore, ahol lett végre a kívánt üdítőital is. Bevásároltunk még mára, meg a hazaútra pár dolgot és jöttünk is vissza a szállásra. Persze olyan frankó paroklóhelyet nem találtam, mentünk egy kört, de végül egy-két utcával odébb lett üres hely egy teniszpálya mellett. Ahol pont akkor landolt az autó mellett egy labda, s a fiúk kiabáltak ki, gondolom azt, hogy legyünk már olyan jó fejek és dobjuk vissza nekik. Persze megtettük, aztán felcuccoltunk és várjuk a holnapi kalandokat.

Mára nem sok konkrét program volt tervezve, azon kívűl, hogy átautózunk Szirakúzába. Szépen gondtalanul, ahogy szabadság alatt illik, lassan megreggeliztünk és összepakoltunk, közben vettem észre egy óriási képet az ágyunk felett a Töröklépcsőről. Hm, mondom mintha itt még nem lettünk volna, kérdeztem is Ancsit, oda mikor is megyünk? A google térképén nem jelöltük be, így majdnem kimaradt, hogy átkerüljön a megnézett oldalra a listánkon. Mivel Agrigentotól kb. 15km-re van, egyértelmű volt, hogy akkor ott indítunk, nehogy kimaradjon. Kicsit nehézkesen találtuk meg, némi séta bánta, s az út mellől a “hátsó” oldalát megpillanthattuk. Kis telefonos segítséggel megtudtam, hogy merre lehet a partra lejutni, viszont sajnos a sok túrista miatt a partot is lezárták, nem csak magát a Töröklépcsőt, mert úgy tönkretették. Végül láttuk is meg nem is, de több időt nem akartunk ott veszteni, gyerünk a keleti partra. A sziget közepén lévő autópálya is olyan igazi szicíliai, ahol nincs sávlezárás, megvan a 2-2 sáv plusz a leálló is, 50-es tábla szerintem teljesen indokolatlanul, így, ahogy a helyiek a 110-et lőttem be utazótempónak. Ennek ellenére bőven voltak akik minket is előztek, de hát hadd menjenek. Furcsa, át kell állnia az ember agyának erre a mediterrán közlekedésre, itt kb. annak van elsőbbsége, akinek megadják. De nem adják, aki előbb odaér a kereszteződésbe, az megy át elsőnek, zebrán átengedést és az indexet még hírből sem ismerik.

Na de pár óra alatt át is értünk Szirakúzába, egyből a szállásra mentünk becsekkolni. KIssé nehézkesen, de bejutottunk egy régi belső udvaros ház második emeletén kialakított bnb “lakásba”. A személyzet/tulaj/ügyintéző éppen itt volt, de hogy ő sem beszélt angolul még két szót sem, ahogy az előző helyen az érdekes, hisz Olaszország egyik legszegényebb része és a túrizmuson kívűl sok opciójuk nincs. Mindegy, kipihentük az út fáradalmait, mert megint egy olyan 250-300km-t ültünk az autóban, töltöttük magunkat, meg a telefonokat, hogy a naplementét itt is lefényképezhessük. Elindultunk hát a szálláshoz legközelebb eső látnivalóhoz, majd Ortigia fele vettük az irányt az egyik főúton ami oda vezet. Ahogy sétálunk, jön szembe egy mosolygó alak, na mondom milyen utcai árus és mit akar ránk sózni? Aztán pár másodpercnek el kellett telnie, mire leesett, ő az a bolgár srác, akivel együtt mentünk fel Cefaluban a régi kastély romjaihoz. Ledöbbentünk Ancsival, viszont nagyon megörültünk neki, kicsit beszélgettünk. Egyedül utazik és tömegközlekedve. De mekkora az esélye, hogy csak így a sziget túloldalán összefutunk vele? Tudom, ötven-ötven, vagy összefutunk, vagy nem :D . Bár belegondolva Puszanban is a kultúrális negyedben találkoztunk olyan oroszokkal, akikkel pár nappal elötte voltunk a DMZ-ben és az is több száz km-re van egymástól. Vissza Ortigiához, ahogy a hídra értünk kezdett szépen lemenni a Nap, mire a régi épületek közé értünk, szinte már sötét is lett. Viszont maga a hely, a hangulat, talán itt volt az egyik legjobb számukra a szigeten. Mire kiértünk a vízhez, akkor voltak a legszebbek a színek is az égen és megint sikerült parádés képeket készíteni.

Innen kicsit még mentünk délre az aprócska szigeten, a még aprócskább utcákon, aminek valami hihetetlen hangulata van, bár számomra némelyik ház inkább félelmetes, mintha bármelyik percben össze akarna dőlni (pedig nem). Abban maradtunk, mivel a sötétség miatt mi sem látunk már rendesen, meg a kameráink sem, majd holnap folytatjuk, hiszen az egész nap a mienk, majd csak szombaton kell visszamennünk Cataniaba szerencsére. Így kicsit bevásároltunk és mivel a tegnapi pizzát kineveztük mai vacsorának is, nem ültünk be frissre :) . Újult erővel és tele akksikkal holnap bevesszük a várost.

Castellammare del Golfoból a gyors reggeli után a parton végighaladva egy ötven km-re észak-nyugatra Tonnara di Scopelloba mentünk, ami egy kicsi, de annál szebb öböl. Legalábis a google-n, odaérve egy pár képet lőttünk, aztán igazából ki is durrant a lufi, jobbnak láttuk időt nem is pazarolni sokat a helyre. Pláne, hogy elég szoros volt a mai napra tervezett lista is. 

Szép, de nagyon sok idő eljutni ide és tényleg ennyi van a helyben

Innen tovább a nyugati rész északi részéhez mentünk, ahol egy hatalmas hegy várt ránk, hogy meghódítsuk, a Monte Monaco. Nagynehezen találtunk egy nyugisnak mondható helyet az autónak és már indultunk is fel, hisz tíz óra környékén járt az idő. Nagyjából a feléig elég meredek volt, onnan kicsit könnyedebb volt az út, de így is egy óra alatt sikerült felérnünk.

Úgy érzem megérte a látvány

Lefele szintén egy óra volt az út, s utána ha már ott voltunk és az öböl olyan szépnek tűnt, lementünk a partra is körülnézni. Minden zárva volt, pár emberen kívűl nem találkoztunk senkivel, de mindenhol hotel, apartman, étterem. Nyáron ez pont az a hely, ahova én biztos nem vágyom, szerintem az emberek egymást érhetik, autóval nem lehet megmozdulni sem kb. Bár ez szerintem egész Szicíliáról elmondható és ezért is akartunk off szezonban jönni. Beugrottunk boltba, kicsit feltankolni magunkat kalóriákkal, majd gyerünk tovább Segestaba, ahol ókori templomok vártak ránk. Mint az Akropolisz. Leparkoltunk, s mikor megláttuk, hogy 14,50 euro fejenként a belépő, így arra jutottunk, akkor csak hadd várjanak ránk, mi inkább megyünk tovább, pláne, hogy a következő megálló Agrigentoban a Templomok völgye hasonló építészeti maradványokkal. (Bár megjegyzem itt is ugyanannyi volt a belépőjegy, de akkor inkább ide mentünk csak.) Jól döntöttünk, mert pont naplemente előtt érkeztünk, s a kék órát kihasználva gyönyörű képeket tudtunk lőni még telefonnal is.

Az egyik templom

Körbejártuk az egész helyet és közel két órába telt, de persze a vége már sötétben volt. Az utak szerencsére ki vannak világítva, meg természetesen a maradványok is.

Kellőképpen elfáradva már csak egy jó nagy pizzára vágytunk. Hát meg is kaptuk. Az első pizzériába kikötöttünk, amit a google jó értékelésnek mutatott. Mivel a pincér nem beszélt se angolul, se németül, frankón félreértettük egymást a pizzaméretekkel kapcsolatban. Így megkaptuk a nagy pizzáinkat, Ancsi a negyedét, én az enyém háromnegyedét ettem meg, de így maradt holnapra is ebéd. Viszont nagyon jót nevettünk ezen a kis féleértésen, pedig direkt megkérdeztem az elején melyik mekkora. Mutatta is a srác, viszont mivel ezek nem kerek pizzák, hanem hosszúkásak, a doboz rövidebbik oldalát láttam, mondom, á, ekkora simán jó nekünk fejenként :D .

Nem kicsi, viszont annál nagyobb :D

Holnapi evésre nincs gond, az irány is megvan, Szirakúza, ott legalább két éjjelt alszunk és nem kell ennyit vezetni.

Ma első napirendi pontként a Castello di Cefalut látogattuk meg, ami tegnap kimaradt, mert ünnep lévén zárva voltak. Hát ez van, számolhattunk volna vele, de nem tettük. Nyitásra odaértünk, de kb. 5-10 perccel később kezdhettünk el jegyet venni, majd elindulni felfele olyan 5-6 másik ember társaságával, akik szintén úgy jártak, mint mi, nekik is csúsztatni kellett a programjukat. Ahogy mentünk egyre feljebb, a baljós felhők szépen tűntek el a fejünk fejünk fölött és sütött egyre jobban a Nap. 

Kilátás a városra olyan félútról

Mire felértünk, a reggeli kardió edzés meg is lett :) . A tetőről, láthattuk végre Cefalu keleti oldalát is, ami talán fentről nézve még szebb is, mint ez az óváros a fenti képen. Lefele a másik úton mentünk, ahol még egy nagy kereszt is néz a főtér felé, majd célbavettük a kisautót, hogy induljunk Corleonéba. Gondoltuk reggel, á, egy óra plusz, pikkpakk megjárjuk a hegyet, abból bő két óra lett. Várt még ránk másfél óra Corleonéig, annak a második fele a hegyek között szerpentinekkel. Már a településre érkezve kicsit furcsa érzés fogott el, mert falunál nagyobb, de talán városnak nem mondanám még. Jó, vegyük célba a don házát, ami inkább múzeum, s nem is tudom minek, de oda akartam menni kocsival. A szűk utcákon. Aha, jó gondolat valóban, végül köröztünk egy nagyot és letettük egy tágas parkolóban. Majd gyalog is köröztünk, mert a múzeumba végül mégsem akartunk bemenni, de ha már itt vagyunk, vegyünk valami haszontalan dolgot egy “nemveszünkmegmindenszart” boltban. Azt se nagyon találtunk, de végül mégis. Viszont abban kedvünkre való dolgot sem nagyon. Jó, gyerünk vissza az autóhoz, volt a listán egy vízesés, azt megnézzük és mehetünk tovább. Beültünk, gps szerint pár utcányira van, pikkpakk ott vagyunk. Persze, a szűk utcákon pikkpakk. Visszaálltam a parkolóhelyre és inkább gyalog mentünk oda is. Ahogy néztük a vízesés csak éppen csordogált, úgyhogy kb. ez is felesleges kanyar volt, mint ahogy az egész Corleonés kitérő. 

Gyerünk tovább Palermóba, vár minket a nagy katedrális. Ahogy beértünk a városba, mintha valami más dimenzióba kerültünk volna még az olasz közlekedésnek is, mert olyan kb. tíz méter széles út volt, a táblák szerint egy busz és két normál sáv, de felfestés nulla, aztán mindenki mindenhol. letértünk egy körforgalomhoz, na ott is ez a “három” sáv ment körbe, de mindenki mindenhonnan minden irányba. Ott eldőlt, nem vagyunk kiváncsiak Palermóra, gyerünk tovább az aktuális szállásra, ami Castellammare del Golfoban van. Kicsi part menti település, a recepció a kikötőbe vezető úton. Felvettük gyorsan a kulcsokat, átmentünk az apartmanba, lecuccoltunk és irány körbenézni még így a délután, plusz valami vacsorának valót is keríteni, mivel az ebéd valahogy kimaradt, csak kekszet ettünk gyorsan menet közben. A pizzériák fél hatkor nyitottak, másfél órával hamarabb, mint Cefaluban, már jó a dolog, egy negyven percet kell csak elütnünk. Addig lementünk a partra, kezdett sötétedni is, jött a kék óra, szép fények is lettek, de iszonyatosan elkezdtünk fázni ahogy lement a Nap, úgyhogy szedtük a lábainkat vissza a pizzériához.

Az öböl és szemben a Palermó feletti hegyek

Megettük a nem túl ízletes pizzákat és hazafele vettük az irányt. Holnap reméljük kellemesebb kalandok várnak ránk, de megint több száz km út biztosan, úgyhogy be is fejezem mára, elötte egy dolgot még meg kell említenem, aminek nagyon örülök, hogy az előző bejegyzést a blog.hu csapata kirakta a főoldalra, aminek nagyon örültem :) .

Második napunkat Taorminában kezdtük egy ütős napfelkelte után, mert előző nap a Castelmolaba már nem jutott időnk felmenni. 

Napfelkelte az erkélyünkről Gallodoroban

Ahogy összekészülődtünk, röpke 40 perc hegyi szerpentínezés után fel is értünk a parkolóba, onnan egy kellemes 10 perces sétával indítottuk az új esztendő mozgását a reggeli 11C-ban. Castelmola egy hegy tetejére épült kis falucska(?), ahonnan a kilátás elképesztően gyönyörű. Ahogy felértünk a felső talán parknak nevezhető látványosságba, végre elénk tárult teljes egészében először az Etna is, a kis fehér hósapkájával.

Örültünk végre a napsütésnek, a szinte felhőtlen égbolttal, hisz napelemesek vagyunk :) . Másik irányba, mikor elindultunk lefelé, megpillantottunka távolban valami nagyot, de nem tudtuk, hogy felhő, vagy szárazföld. Mint kicsit jobban szemügyre vettük, rájöttünk, hogy a hatalmas csizma orra, a félsziget vége, ami a legközelebb esik a szigethez. 

A csizma orra a kép bal oldalán nyúlik bele a tengerbe

Visszatértünk a kisautóhoz, megvolt a reggeli torna, s lekerültek az aláöltözők is, mert kezdett a 20C felé közeledni a hőmérséklet is. A torna viszont kellett, mert elég hosszú autóút állt elöttünk, első körben le a szerpentínen az autópályára, majd onnan Cefaluba közel 2,5 órán keresztül még. Az itteni autópálya nem olyan monoton és egyhangú, mint amit mi az igazi Európában ismerünk, a két sáv megvan, a leállósáv hol van, hol nincs, amikor van, akkor is inkább csak sávocska. Rengeteg kanyar rádiusza elég kevés a megengedett 130-as tempóhoz képest, dobál is rendesen helyenként, úgyhogy a biztonsági 100-as tempomatot lőttem be, nem rohantunk, mint az itteniek. Nagyon sok helyen áttereltek minket a másik oldalra, vagy azt a mienkre, mert gyalázatos állapotú volt egy-egy híd vagy útszakasz, viszont munkagépeket, vagy hogy egyáltalán dolgoznának, annak a nyomát se lehetett látni. Egy pihenővel le is tudtuk az utat, olyan egy óra magasságában értünk Cefaluba, de teljesen más világ, mint Taormina. Ez utóbbi nagyon tetszett nekünk, olyan átgondolt, kis bájos városka volt a parkolóházaival és a buszokkal, Cefaluban viszont arra az elhatározásra jutottunk, hogy az autót egy lakóövezetben hagyjuk és szépen besétálunk a belvárosba. Végigslattyogtunk az óvároson, két kört is téve ebéd után kutatva, de végül hotdogot sikerült vadásznunk. A bejelölt látványosságokat megnéztük, aztán fel akartunk menni a Castello di Cefaluba, ami szintén egy hegy tetején van, de csak gyalog lehet megközelíteni. Nagynehezen megtaláltuk a bejáratot, de be volt zárva. Érdekes, mert a kapu nyitva volt és a pénztárnál egy fiú mondta mindenkinek, hogy ma zárva vagyunk. Nem lett volna logikusabb bezárni a kaput és kiírni olaszul, meg angolul, a fiúnak meg szabadnapot adni? Hisz ma úgysincs bevétel. Ez olyan olaszos furcsaság lehet, de sok dolgot nem értünk, mit miért csinálnak úgy ahogy :) .

Tanakodtunk, hogy a program felborult, mit csináljunk, hozzunk valami előre a holnapiból, de az megint sok óra autókázás, így becsekkoltunk a szállásra, ami szintén a hegyen van. Az, hogy meredek az út, ok. Az, hogy egyesben feljutunk nagyon lassan, kettesbe felkapcsolásnál elveszik a lendület, utána meg nincs erő, ok. De hogy mindezt olyan úton, ahol csak egy jármű fér el, így együtt, az már durva volt a hosszú nap után. Felértünk, s a látvány kárpótolta valamelyest a fáradtságunkat, de estére újra vissza kellett mennünk a városba, hisz nem volt vacsorának valónk.

Pihentünk pár órát, majd már sötétben lecsorogtunk a városba. A parkolást ugyanúgy oldottuk meg, mint előzőleg, szinte ugyanott is álltunk meg :) . Gondoltuk mi kis naívak, kevesebben lesznek majd, de sokkal többen voltak az utcákon. Szinte hömpölygött a tömeg helyenként. Mondjuk főleg ott, ahol a 8m széles utcából 7m szélesen dugót alakított ki egy család vagy baráti társaság, hogy ők körbeállva ott beszélgetnek és senki se előre, se hátra. Na ott kicsit kezdett elszakadni a cérnám a második, harmadik ilyennél. Viszont az utcák nagyon hangulatosak, a karácsonyi fények még fent vannak, a főtéren az egyik épület falára volt vetítve valami mozgó motívum is, nagyon tetszett mindkettőnknek.

Végre láttunk egy városkát a szigeten sötétben is

Kóricáltunk vagy egy órát, de pizzéria egy sem volt nyitva, csak puccos étterem és/vagy tengeri herkentyűs, amit arany árban mértek. Végül a sétánk elején már látott hamburgereshez mentünk be, de nagyon jól elkészített ételt kaptunk, annak ellenére, hogy kicsit aggódtunk, vajon milyen lesz egy olasz burger :) . Így bizalmat szavaztunk a desszerthez is, ami valami fagyis csokiöntetes csodának. Nesze neked diéta meg kalóriaszámolás. Mondjuk úgy, ma csaló napot tartottunk :D . Visszasétáltunk az autóhoz és perceken belül a szálláson voltunk, s a látvány überelte a délutáni napfényest is.

Talán így képen nem annyira adja vissza, de lenyűgöző

Összességében sajnos azt kell mondjam, Cefalu valamilyen szinten csalódás volt, mert amennyire mindenki oda van érte és amennyire sok jót és szépet láttunk, nekünk inkább úgy tűnt fel van fújva a dolog, kicsit (kicsit nagyon) túl van értékelve.

Holnap bepótoljuk a kimaradt hegymászást és igen sebes léptekkel haladunk is tovább nyugati irányba, de első megálló Corleone városka lesz.

December és egyben az év utolsó előtti napja. Végre. Elég volt az egész éves negatív kalandokból, munkahelyi szivatásokból, stb. Már októberben elkezdtük intézni a repjegyeket és a low budget nevében döntöttünk Szicília mellett. Aztán apránként a terv is kialakult, a szállások, autóbérlés is. Közben fel-felbukkantak elég negatív videók, bejegyzések a szigetről, de úgy indultunk el, hogy ok, lesz ami lesz, jól fogjuk érezni magunkat, a gondokat otthon hagyjuk és feltöltődünk.

Hajnali négy óra meg egy fél. Pontosan tudunk indulni, irány Budapest, hogy leadjuk panzióba a négylábúakat. A pályán szombat lévén kevés a forgalom, lehetett szépen haladni, de valami számítási hiba miatt másfél órával korábban érkeztünk, vagy csak a ráhagyott biztonsági időnkbe nem szólt bele semmi. De mivel repcsihez igyekszünk, a nyert időt nem pazaroljuk, kutyákoktól érzékeny búcsú és megyünk is tovább a reptérre. Ami mondhatni “szinte” felesleges volt, mert már becsekkoláskor fél órás késést írt a nagy tábla. Hát jó, mit tud tenni az ember, vár. De az indulásunk kereken egy órát késett, igazából számunkra nem okozott különösebb gondot. Mivel később értünk, Catania repterén is gondolom más helyet kaptunk, csápon kellett kiszállni, ami ugye megnehezítette a dolgot, mert csak elöl hagyhattuk el a gépet. Ráadásul a balansz miatt szakaszosan, le ne seggeljen és a csápban se tegyen kárt a gép. Gondolom. Viszont ennyire új géppel még nem is repültünk, fél éves volt, kis Airbus A321Neo.

Alapvetően nem rajongok a lila cégért és vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, de a fent említett költségkímélés volt a jelszó. 

Felvettük gyorsan a csomagot, szerencsére az elsők között volt a szalagon, aztán irány az autóbérlős cég. Ahogy kiértünk a terminálból, mellbe vágott a decemberi “forróság”, olyan tizenegykettő fok lehetett, de örültünk, hogy egy (-két) pullóver elég délután öt órakkor :) . Gyorsan elintéztük a papirmunkát, felvettük a gépállatot, bár stílusosan 500-as Fiatot foglaltam, de mindenhol ott van az “or similar” apróbetűs rész amivel le tudják a cégek a gondot magukról az olyan esetekre, mint a mienk, mert végül egy C3-at kaptunk. Hallhatóan 3 hengerrel és kb. ugyanannyi lóerővel is. Gondolom a tipikus kis cm3+turbó “hatékony” párosítása, de ez van. Közlekedőedény, bár az, hogy szabályzásig (5000) szinte semelyik tartományban sem megy, vicc. Mindegy, megy, telefont lehet tükrözni a kijelzőre, jó a fogása a kormánynak meg a váltókarnak.

Első szállásra vettük az irányt, s rögtön szembesültünk az olaszok csodálatos közlekedési kultúrájával (vagy inkább kultúrálatlanságával), megy mindenki ahogy és amerre akar. Lényeg, hogy egyben megérkeztünk a lakrészünkhöz, ami amolyan nekünk való ázsiai mix, japán és koreai jegyek keveredve. A kertben kis Torii, amit már a képeken láttunk, a szobácska is japán motívumokkal, majd vacsorára koreai ételt kaptunk a tündéri házinénitől. Mint később elmondta, az első férje koreai volt. Bár angolul nem sokat tudott, azért el tudtunk activity-zni :) .

A Torii a bejárat egyben a kertbe, háttérben a kőből kirakott lakóház

A bőségtál koreai módra

Vasárnap reggel az Etnát vettük célba első programként, de szemerkélő esőben indulva, nem vártunk túl sok jót. Relatív korán felértünk a parkolóba, ahonnan a felvonó és a terepbuszok mennek fel a csúcs alá. Szitáló eső, olyan 4-5 fok (de a hajam tart). Jó, az eső nem vészes, de ugorjunk be egy “nemveszünkmegmindenszart” boltba, van műanyag esőkabátjuk. Megvettünk, meg mellé természetesen más egyéb vackokat is, pl. likőrt, hisz szilveszter van, kell valamit inni.

Valami helyi likőrök

Mivel az eladó (jó eladó módjára) megkóstoltatott minket velük, Ancsi pisztáciást kért, én meg a mandarínos rabja lettem azonnal. Az etnást meg hát nem hagyhattuk ott. Estére jók lesznek.

De vissza, amiért jöttünk, irány a hegy! Na de merre? Mert felhőben vagyunk, a felvonó állomását látjuk, arrafele akkor valamerre gyerünk. Találtunk egy ösvényt ami felfele indult, arra indultak meg a terepjáró buszok is a tetőre, majd letértünk róla, mert egy jónak igérkező krátert elégnek tartottunk a meghódításra. 

A nevét sajnos nem találtam meg, de a méretét lehet érzékelni a tövében álló kis emberekből. Felkaptattunk a tetejére, de ekkor már jó ideje nem esett az eső szerencsénkre és a felhők is kicsit oszlásnak indultak. Bár sajnos a csúcs nem mutatta meg magát nekük, viszont a szigetre tehettünk pár pillantást.

Elindultunk lefelé, közben teljesen elragadott a holdbéli táj, majd újabb adag felhő jött, amitől nem sokat láttunk.

Egér a Marson :D

A felső nagy kráterről megpillantottunk az út mellett egy lentebb fekvőt, a mai napon nem hagyhattuk ki, mert Szilveszter kráter a neve. S mivel egy nagy parkoló mellett van, pont befutott három busz is, így tele volt emberekkel “szerencsére”. Javarészt kikent cicákkal, de a legdurvább a fehér cipős család volt a hamutengeren. Ők tudják, kicsit mosolyogtunk csak. Időközben újabb adag felhő jött, ezúttal elég vastag lehetett, mert elég sötét is lett. Bevágódtuk a kisautóba, gyorsan nyomattam a fűtést és irány Taormina.

Ahogy kanyarogtunk lefele a szerpentíneken, a Nap is kezdett láthatóvá válni és jócskán 10 fok fölé értünk hőmérsékletben is. Taormina érdekes egy település, körbejártuk a “belvárost” és csak a falba vájt parkolóházban kötöttünk ki. Na de hogyan megyünk vissza a frekventált helyekre? Járdát sem láttunk. A parkolóháztól indul valami busz. Olaszul van minden, azt meg ki érti? A sofőr szerencsére beszélt angolul, mondom hova megy a busz, az antik teátrumhoz akarunk eljutni. Mondja ne izguljunk, a busz elvisz itt a járatlan utakon és onnan meg a sétálóutcákon pikk-pakk ott vagyunk. Na mondom zsír, hol lehet jegyet venni? Mondja, ja, ez ingyenes. Gondolom a parkolójegyben benne van. Ami mondjuk 3 órára 5,5 euró, szerintem (legalábbis Ausztriához viszonyítva, meg hogy ez felkapott hely) nem volt sok egyáltalán. Szóval felpattantunk a buszra és az egyetlen megállónál le is szálltunk.

A sétálóutca bejárata, az egykori kapuval

Gyorsan nekiiramodtunk az egykori teátrumnak, de elötte egy ebédet bedobtunk. Ancsi egy bolognainak titulált tésztát evett, ami nem nyerte el a tetszését, így kapott a pizzámból, ami nagyon finom volt, meg nekem kicsit sok is. A teátrum belépőjegyes, érdemes előre megvenni neten, mert akkor a gyorssávban előre lehet menni, nem kell kivárni a hosszú sort, mi ezt csak a pénztárnál vettük észre, de kb. 15-20 percet vesztettünk csak. Belépve csodálatos látvány fogadott, mind a színpadra/küzdőtérre nézve, mind a tengerre kitekintve, nagyon jó helyre pozícionálták :)

Háttérben Taormina kikötője is látszik kicsit

Innen tovább baktatva a botanikus kertbe vezetett az utunk, nagyon hangulatos, tipikus mediterrán szűk utcákon keresztül. A kertben vannak régi romok, amik a Prince of Persiára emlékeztettek, bár roskadó állapotuk miatt le voltak zárva. Jó pár narancs, mandarin és citromfa bújt meg a kaktuszok, tuják és a murvafürtsövény között.

Az idő elég gyorsan elröppent, sajnos a kastélyhoz a hegytetőre nem jutottunk fel ezen a napon, holnap meg ugye ünnep, kérdés, hogy be lehet-e menni, minden esetre megpróbáljuk, aztán irány Cefalu. De ez majd a következő bejegyzésben. :)