Egy spontán jött utazás volt március közepére Milánóba, de azért kb. 1-1,5 hónappal elötte le kellett szervezni, márcsak hogy repülőjegy és szállás is jusson. Az előzménye a dolognak, hogy az egyetlen kedvenc keresztanyumék a nagy vizen túlra szakadtak pár évtizede, s találkozni velük nem sok alkalmunk van. Ők nem nagyon tudnak hazalátogatni, mi meg hozzájuk. De az internet világában a kapcsolatot azért szerencsére tudjuk tartani, újságolták, hogy Olaszországba mennek konferenciára, hát mondom valahogy csak elevickélek oda, másnem stoppal :D . Jó, nyilván azt nem vállaltam volna be, de az autó és a repülő voltak képben csak. De mivel az előbbivel több mint 7 óra és 650 km csak egy irányba lenne az út, ezért hamar elvetettem, főleg, hogy Bécsből a Ryanair naponta megy és 15-re oda, 16-ra vissza potom 46 euróba került. Így péntekre kértem egy nap szabit, megvettem odafelére Lambachból a reptérig a vonatjegyet, s mivel jó előre egy konkrét útra vettem, így az is csak 20 euró volt. Visszafelére nem mertem megvenni, hátha késik a gép, vagy bármi közbejöhet. Odafele csak Linzben kellett (volna) átszállni, de indulás előtt pár héttel jött sms, Wels és Linz között pályakarbantartás van, pont az én vonatom nem fog ott közlekedni. Mivel másikra nem lehetett áttenni, megbeszéltük Ancsival, munka előtt eldob Linzbe, aztán bemegy dolgozni fél hétre. Ötkor elindultunk, fél hat után kicsivel oda is értünk és csak potom két és fél órát kellett várnom, de ez a nap nagyban erről fog szólni, ez van. A hajnali órákban érdekes kómás arcokat lehet látni a váróban, volt aki a földön feküdt, volt aki három széken egyszerre. Nem sokkal a miután én odaértem, a biztonsági emberek fel is ébresztették őket, hogy ugyan már, ha lehet emberi módon aludjanak egy széket elfoglalva. Valamivel nyolc óra után kis késéssel befutott a Railjetem, felpattantam rá és robogtunk is. A kalaúz vagy háromszor is elment mellettem, rám is nézett, de nem kérte a jegyem. Pedig elég érdekes fejem volt, hisz a repülés, meg egyáltalán az utazás mindig ünnep számunkra és olyankor mint a kisiskolások, előtte éjjel szinte alig tudunk aludni :)

Azt hiszem a kép önmagáért beszél, nem tudom inkább ijesztő, vagy rémisztő :D

A bécsi reptér volt a vonat végállomása és a mérnökök zseniálisan oldották meg, a terminál alatt áll meg a vonat, mint egy metró, csak fel kell menni a mozgólépcsőn és a check innél van az ember szinte. Mivel csak egy hátizsákot vittem, feladni nem kellett semmit, irány a boarding. Kicsit akadozva, elég lassan, de bejutottam, nem mintha nem lett volna vagy négy órám várni az indulásig. A délelőtt amúgy is ment a levesbe, gondoltam az a jó, ha rászámolok bőven, hátha késik a vonat többet, vagy bármi előfordul. Szerencsére a bécsi reptér elég emberbarát, rengeteg a konektor és tudtam a powerbankokat és a telefont is tölteni, a wifiről nem is beszélve. Aztán mivel fapadossal mentem, a leghátsó kapuk egyikénél volt a beszállítás, de kicsit szerencsétlen módon, mert a milánói és római Ryanair járatok egymás melletti kapunál, kb. 5 perc különbséggel voltak. Nyilván előttem egy csaj ezt be is nézte és nem értette, a kapu miért nem fogadja el a QR-kódját, hát mert ő Rómába akart menni :D . Jó, kis közjáték kellett, no para, mindenkit megvár a gép. Mindkettő. Szerencsére tartottuk a menetrendet, a kiosztott slotba is belefértünk és hajrá. A hajnali hideg és köd már szerencsére elmúlt, bár felszálláskor nem volt tiszta a levegő, sebaj. A kiírt 1,5 órás menetidőt sikerült leredukálni 1 óra 5 percre, de hát péntek volt, “jobb láb a gázon, bal a jobbon” :) .

Valahol az Alpok felett, nem sokkal a landolás előtt

Gyorsan kijutottam a kis reptérről, a gyorsbuszt is hamar meg lehetett találni a parkolóban. Persze egyből megütötte a fülem a magyar beszéd, két srác már a sorban állt, megkérdeztem őket, ez megy a belvárosba, azt mondták remélik igen, na mondom akkor együtt tévedjünk el. Szerencsére jó buszra szálltunk fel, a pályán hasított is (itt már biztos voltam, hogy jobb, hogy nem kocsival jöttem :D ), aztán a városba érve lassult a tempó. Még így is kb. 50 perc alatt a vasútállomás mellett voltunk még öt óra előtt kicsivel. A rokonsággal abban maradtunk, tudom tartani a fél hatos randit a dóm előtt, úgy, hogy nekik nincs internet, majd úgyis megtaláljuk egymást. Míg oda nem értem nem is volt félelmem, csak amikor szembesültem a péntek esti irdatlan embertömeggel, kicsit megdöbbentem. Még azt írtam nekik, ha kések ne aggódjanak, de 5:26-ra odaértem. Igaz szedtem a lábaim és csak menet közben fényképeztem a várost. 

Van egy hangulata, meg kell hagyni

A haditervem az volt, hogy a téren a lépcső (kb. 4-5 fok) tetején kémlelem a teret, lassabban haladó párokra vadászva. Nem sok sikerrel, na akkor bővítsük a látómezőt, megfordultam, hát a dóm aprólékos homlokzatát kémlelve ott álltak. Odalopóztam mögéjük és meg sem szólaltam, de hamar megfordult keresztanyum és fülig érő mosollyal a nyakamba ugrott. Rövid terv készítése után megindultunk vacsorát vadászni. Végül egy kis mellékutcában kötöttünk ki, ahol az utcán az étterem vélhető főnöke csapott le a járókelőkre a maga olasz temperamentumával, de végülis elérte célját, leültünk és fogyasztottunk :) . Meg kell hagyni finom is volt, sokat tudtunk beszélgetni is, hisz majdnem hat éve nem találkoztunk. Aztán ahogy elfogyott az étel, megbeszéltük a másnapi menetrendet, 9:30-as találkozóval. A dómba 11-re volt jegyünk, előtte kicsit tudunk együtt csavarogni. Mindenki elindult a szállására. Olyan nyolc után érhettem oda a kis kapszullahotelbe, amit alapból imádok, de itt Milánóban ezt nem ajánlom senkinek. A felső részen kaptam helyet, amivel nem is lett volna semmi baj, csak mivel nem volt rendesen rögzítve, lemezből készült, ezért ha az alsó szomszédom megmozdult és nekiért a falának, az nálam hatványozottan mozgott. Plusz szappan nem volt és a zuhanyzó sarkai erősen penészesek voltak. Jó, egy nap, nem a világ. Mivel én hajnali kelő vagyok, a reggelit korán bedobtam és már indultam is a városba. Szerencsére napsütéses, felhőmentes idő volt és még aludt a város is.

Világok találkozása

A parkokban volt igazán élet, sok kutyás bandát láttam már korán reggel is, de egész nap voltak falkák. Érdekes, hogy a kutyákat is lazábban kezelik (mint gondolom minden mást is) az olaszok, a parkokban egyiken sem volt póráz (nem is voltak idióták a kutyák az igaz), s ez senkinek nem is okozott gondot a járókelők közül. A belvároson átverekedve eljutottam a kastélyig, ami a dómhoz hasonlóan valami monumentális alkotás gigászi méretekkel.

Távolról a saroktornyokkal

Közelről a bejárat

A belső udvarokon áthaladva kijutottam egy óriási parkba, ahol amolyan vidámparki hangulat uralkodott az óriáskerekekkel, mini hullámvasutakkal és társaikkal, de a cél a távoli diadalív volt a másik oldalon.

A két “melléképülettel”

Közelről

A kapu mögött, a panorámakép jól visszaadja a sugárutakat is

Az idő el is szalad, elhagytuk a kilencet, iparkodnom kellett visszafele, hogy időben odaérjek a hotelba, ami sikerült is. A kastélyt inkább kikerültem, hisz világot látni jöttem, ne ugyanarra menjek már vissza. A parkban szemet szúrt egy halalmas zárt kutyafuttató, ami végulis az egyik sarka volt leválasztva. Nem túlzok vagy 500 méter hosszú és a legszélesebb részén olyan 150-200 méter széles lehetett. Na ezt nevezem tényleg kutyabarátnak, még itt Ausztriában is olyan kutyafuttatókkal találkoztam, hogy a vicc kategóriába se férne bele. Na de mint fent említettem időben sikerült találkoznunk és a dóm felé vettük az irányt, hogy megnézzük hogy is lehet bejutni. A rokonság a liftes verziót választotta, én a lépcsőket. Szerencsére az, hogy 11-re szólt a jegyünk, nem jelentett semmit, beálltunk a sorba és gyerünk. Elég komoly ellenőrzés volt a bejáratnál, mint a reptéren kb. de nem akadékoskodtak sokat. Az épületbe beérve, egyből a szűk “lépcsőházba” érkeztem, de inkább az volt az érzésem egy várban vagyok, nem dómban.

Kicsit le tudtam szakadni az előttem haladó csajoktól

Az ablakok inkább mint lőrések

Lényegében (nekem úgy tűnt) pár kanyar után fent is voltunk a tetőn. Mivel nem számoltam hány lépcső, a neten 201-et találtam, ami valóban hamar abszolválható. Újra a szabad levegőre érve szinte eláll az ember lélegzete a méretektől, amik a szeme elé tárulnak.

A “lépcsőházból” kiérve látszik igazán milyen magas is (az oldala)

Innen az út a mellékhajó tetején vezetett tovább a tér irányába, hol folyamatosan azt éreztem milyen kicsi vagyok és maga az építmény milyen hatalmas, plusz a márványok súlya valami hihetetlen lehet. 

És még innen is van bőven feljebb

Az út egészen a főbejárat fölé vezet, ahol újabb lépcsősort kell megmászni, hogy a főhajó gerincére feljusson az ember, s pár ablakon, nyíláson a térre is le lehet pillantani.

Szerencsére találtam a rácson annyi helyet, hogy nem látszódik a képen

Hiába jöttünk korán, azért a tetőn már elég sok ember volt, plusz a tornyot tatarozzák, de hát karban kell tartani az utókornak is.

A gerinc

Déli kilátást a “víztorony” elcsúfítja

Az északit meg a távoli modern felhőkarcolók

De megéri felmenni, mert a déli és az északi kilátás is elég jónak mondható végülis. Lefele szimetrikusan vezet az út a másik oldalon, de ott már mindenki csak gyalog tud lejutni egyből a dóm belsejébe, ahol szintén egyből mellbe vágják az embert a hatalmas méretek.

Körbejártuk a csarnokot amennyire lehetett, majd kicsit jártuk a várost és beültünk egy ebédre valami kis étterembe. Utána még mielőtt vissza kellett mennem a reptérre, hogy visszautazzak, egy kanyart tettünk a didadalívhez együtt, majd a pályaudvar fele indultunk. Útközben jött el a búcsú ideje is, egy kisebb kereszteződésben. Megöleltük egymást, majd ők arra, én erre. Tartalmas idő volt együtt, de ez nyilvánvaló volt, hogy rövid lesz minden szempontból, plusz nekem egy rohanás is. Háromra a buszhoz is értem, gyorsan jegyvásárlás és négy körül már a reptéren is voltam. Méretben szerintem még a ferihegyinél is jóval kisebb, de az emberekhez való hozzáállásuk is kicsit érdekes. A boardingnál még a műanyag órámat is levetette a benga biztonsági, mondom ezen ne múljon :D . Ahogy felöltöztem, nézem, ott ülnek az emberek a földön a konnektorok mellett és töltik a telefonjaikat. Hát ők már tudták amit én nem, hogy bent az egyirányú mozgólépcső után már csak fizetős töltési lehetőségek vannak. Na mondom az komoly, mert a telón a QR-kód, powerbank is lemerült, szép este jön. De aztán valami horror árú étteremfélébe pofátlanul beültem a fal mellé és ott töltöttem amit csak lehetett. Közben kikacsintottam, hogy mi újság a forgalmi előtéren, de a mi gépünk sehol, késést diagnosztizáltak. Nem okozott különösebben problémát nekem.

Egy másik Ryanair gép, háttérben az Alpok lábaival

Kis késéssel indultunk, de a hátrány nagy részét ledolgozta az orrban ülő két egyenruhás figura, úgyhogy majdnem menetrend szerint érkeztünk. Kb. 20 percet kellett várnom a vonatra, ami egészen Welsig vitt el egy szusszra, még szombat este lévén is tele volt. Olyan fél 12-re sikerült hazaérni, kellőképpent fáradtan.

Összegezve, én azt gondoltam Milánó kicsit túl van értékelve, de a dóm, a kastély, a belváros, amiket láttam belőle, még engem is lenyűgözött, viszont úgy gondolom ennél sokkal több nincs is benne. Kétségtelen, ott van a Scala, a focistadion, a monzai pálya is a közelben, szóval talán egész évben talál mindenki magának való programot. Nem tartom kizártnak, hogy Ancsival visszatérünk, de ez a jövő zenéje. Most tavasz közepe volt, állítólag ez holt szezon, de nekem már így is sok volt az ember, mi lehet itt nyáron? Így 24 órába zsúfolva nekem pont jó volt :) .