Mára nem sok konkrét program volt tervezve, azon kívűl, hogy átautózunk Szirakúzába. Szépen gondtalanul, ahogy szabadság alatt illik, lassan megreggeliztünk és összepakoltunk, közben vettem észre egy óriási képet az ágyunk felett a Töröklépcsőről. Hm, mondom mintha itt még nem lettünk volna, kérdeztem is Ancsit, oda mikor is megyünk? A google térképén nem jelöltük be, így majdnem kimaradt, hogy átkerüljön a megnézett oldalra a listánkon. Mivel Agrigentotól kb. 15km-re van, egyértelmű volt, hogy akkor ott indítunk, nehogy kimaradjon. Kicsit nehézkesen találtuk meg, némi séta bánta, s az út mellől a “hátsó” oldalát megpillanthattuk. Kis telefonos segítséggel megtudtam, hogy merre lehet a partra lejutni, viszont sajnos a sok túrista miatt a partot is lezárták, nem csak magát a Töröklépcsőt, mert úgy tönkretették. Végül láttuk is meg nem is, de több időt nem akartunk ott veszteni, gyerünk a keleti partra. A sziget közepén lévő autópálya is olyan igazi szicíliai, ahol nincs sávlezárás, megvan a 2-2 sáv plusz a leálló is, 50-es tábla szerintem teljesen indokolatlanul, így, ahogy a helyiek a 110-et lőttem be utazótempónak. Ennek ellenére bőven voltak akik minket is előztek, de hát hadd menjenek. Furcsa, át kell állnia az ember agyának erre a mediterrán közlekedésre, itt kb. annak van elsőbbsége, akinek megadják. De nem adják, aki előbb odaér a kereszteződésbe, az megy át elsőnek, zebrán átengedést és az indexet még hírből sem ismerik.

Na de pár óra alatt át is értünk Szirakúzába, egyből a szállásra mentünk becsekkolni. KIssé nehézkesen, de bejutottunk egy régi belső udvaros ház második emeletén kialakított bnb “lakásba”. A személyzet/tulaj/ügyintéző éppen itt volt, de hogy ő sem beszélt angolul még két szót sem, ahogy az előző helyen az érdekes, hisz Olaszország egyik legszegényebb része és a túrizmuson kívűl sok opciójuk nincs. Mindegy, kipihentük az út fáradalmait, mert megint egy olyan 250-300km-t ültünk az autóban, töltöttük magunkat, meg a telefonokat, hogy a naplementét itt is lefényképezhessük. Elindultunk hát a szálláshoz legközelebb eső látnivalóhoz, majd Ortigia fele vettük az irányt az egyik főúton ami oda vezet. Ahogy sétálunk, jön szembe egy mosolygó alak, na mondom milyen utcai árus és mit akar ránk sózni? Aztán pár másodpercnek el kellett telnie, mire leesett, ő az a bolgár srác, akivel együtt mentünk fel Cefaluban a régi kastély romjaihoz. Ledöbbentünk Ancsival, viszont nagyon megörültünk neki, kicsit beszélgettünk. Egyedül utazik és tömegközlekedve. De mekkora az esélye, hogy csak így a sziget túloldalán összefutunk vele? Tudom, ötven-ötven, vagy összefutunk, vagy nem :D . Bár belegondolva Puszanban is a kultúrális negyedben találkoztunk olyan oroszokkal, akikkel pár nappal elötte voltunk a DMZ-ben és az is több száz km-re van egymástól. Vissza Ortigiához, ahogy a hídra értünk kezdett szépen lemenni a Nap, mire a régi épületek közé értünk, szinte már sötét is lett. Viszont maga a hely, a hangulat, talán itt volt az egyik legjobb számukra a szigeten. Mire kiértünk a vízhez, akkor voltak a legszebbek a színek is az égen és megint sikerült parádés képeket készíteni.

Innen kicsit még mentünk délre az aprócska szigeten, a még aprócskább utcákon, aminek valami hihetetlen hangulata van, bár számomra némelyik ház inkább félelmetes, mintha bármelyik percben össze akarna dőlni (pedig nem). Abban maradtunk, mivel a sötétség miatt mi sem látunk már rendesen, meg a kameráink sem, majd holnap folytatjuk, hiszen az egész nap a mienk, majd csak szombaton kell visszamennünk Cataniaba szerencsére. Így kicsit bevásároltunk és mivel a tegnapi pizzát kineveztük mai vacsorának is, nem ültünk be frissre :) . Újult erővel és tele akksikkal holnap bevesszük a várost.